Amíg anya a városban élt, nem tudta, mi az a belvíz. Amikor
esett az eső, esernyőt vitt magával, és kikerülte a kisebb pocsolyákat.
Aztán megismerte a tanyát, és vele a tanyai belvizet. Azt,
amikor az agyagos, szikes talaj már nem képes elnyelni az esővizet, és egy összefüggő
tóvá változtatja a földet. Ami olyan nagy, hogy se kikerülni, se átlépni nem
lehet.
Anya nem egyszer
látta, ahogy erős és hatalmas traktorok ragadnak bele a vizes földbe.
Amikor még nem ismerte a szikes föld titkát, Hanna is
beleragadt egyszer egy ilyen pocsolyába. Mama húzta ki a
megrémült kislányt.
-Gyerekek, ez a pocsolya nem az, mint ami a városban
van!-mondta Juci mama ekkor.
A belvízben nagyon sok állat talál otthonra. Vöröshasú unka,
barna ásóbéka, zöld varangy énekétől hangos a rét egész nap. De volt olyan
tavasz, amikor a gyerekek foltos szalamandrát fogtak az óriási pocsolyában. Ádám azt hitte, sárkánybébit talált. Juci mama "vízibornyúnak" hívta.
Mama libái is szívesen időztek a vízben, de gémek, kócsagok és gólyák
is jöttek vendégeskedni.
Egy nyáron annyi eső esett, hogy a vízelvezető csatorna a
Zagyvából kis halakat hozott a tanyáig. Amikor aztán kiszáradt a csatorna, a
kis halak csapdába estek. Nagy vödrökkel mentette őket a család mamáék válykos
gödrébe.
A gyerekek nagyon szerették a belvizet. Tavasszal és ősszel
csónakáztak rajta.
Nyáron fürödtek benne. Játszottak a sárral, várat építettek, egymást és magukat is bekenték vele.
Télen pedig korcsolyáztak rajta.
Amikor esett az eső, és anya azon búslakodott, milyen szürke
és szomorú nap van, a gyerekek ujjongtak, mert ők már tudták, mennyi különleges
élmény vár rájuk a belvízben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése