2018. január 31., szerda

Szánkózás






A gyerekek minden télen nagyon várják a havazást. Nem igazi a tél hó nélkül! -mondják. És a hó meg is érkezik minden évben. 



Nagyon szeretnek hógolyózni, hógolyóval célba dobni, hóembert, iglut építeni. De leginkább a szánkózást várják. 



Az Alföldön azonban nincsenek dombok. Így sajnos nem siklik a szánkó sem. 



Amíg a gyerekek kicsik voltak, anya húzta őket. De anya négy gyereket már nem bír egyszerre húzni.


Ezért a gyerekek kitalálták, hogy a kutyáikat kötik a szánkók elé. A nagy és erős kutyák könnyedén elhúzzák a gyerekeket.



De az Alföldön sokat süt a nap, így hamar elolvad a hó. Jóval hamarabb, mint a hegyekben. A gyerekek a földekről látják a Mátrát, és ilyenkor sóvárogva nézik, hogy ott még havas a hegytető.



Irány a Mátra!- mondja apa ilyenkor. A mátraházi szánkópálya nagyon tetszik mindenkinek. Gyors, hosszú, izgalmas rajta lecsúszni. A letaposott havon pedig könnyű odajutni a babakocsival. Sok önfeledt órát eltöltött már itt a család. 



De egy idő után sajnos itt is elolvad a hó. A Veronika-rét magasabban van, de a kicsik nem mernek rajta lecsúszni.

Ezért ilyenkor a család a mátraházi síugrósánc felé veszi az irányt. Ez a Kékestető északi oldalán van, a nap szinte alig éri, így a hó is sokkal lassabban olvad róla. Évtizedekkel ezelőtt síugró versenyeket rendeztek itt, aztán a hely feledésbe merült. Még a dobogót is ott hagyták. 


Így aztán a gyerekek versenyeznek egymással, ki tud messzebbre csúszni a szánkóval, majd kiosztják egymás között a helyezéseket, felállnak a dobogóra, és eléneklik a himnuszt.



Ez a Mátra legkülönlegesebb helye! –mondja anya, mikor a naplemente itt éri a családot a szállingózó hóban. Ilyenkor még azt sem bánja, hogy a kisbabát a nyakában kell elcipelnie az erdőn át az autóig.




2018. január 26., péntek

Tanyai belvíz





Amíg anya a városban élt, nem tudta, mi az a belvíz. Amikor esett az eső, esernyőt vitt magával, és kikerülte a kisebb pocsolyákat. 




Aztán megismerte a tanyát, és vele a tanyai belvizet. Azt, amikor az agyagos, szikes talaj már nem képes elnyelni az esővizet, és egy összefüggő tóvá változtatja a földet. Ami olyan nagy, hogy se kikerülni, se átlépni nem lehet.


 Anya nem egyszer látta, ahogy erős és hatalmas traktorok ragadnak bele a vizes földbe.



Amikor még nem ismerte a szikes föld titkát, Hanna is beleragadt egyszer egy ilyen pocsolyába. Mama húzta ki a megrémült kislányt.
-Gyerekek, ez a pocsolya nem az, mint ami a városban van!-mondta Juci mama ekkor.



A belvízben nagyon sok állat talál otthonra. Vöröshasú unka, barna ásóbéka, zöld varangy énekétől hangos a rét egész nap. De volt olyan tavasz, amikor a gyerekek foltos szalamandrát fogtak az óriási pocsolyában. Ádám azt hitte, sárkánybébit talált. Juci mama "vízibornyúnak" hívta.



Mama libái is szívesen időztek a vízben, de gémek, kócsagok és gólyák is jöttek vendégeskedni.




Egy nyáron annyi eső esett, hogy a vízelvezető csatorna a Zagyvából kis halakat hozott a tanyáig. Amikor aztán kiszáradt a csatorna, a kis halak csapdába estek. Nagy vödrökkel mentette őket a család mamáék válykos gödrébe.



A gyerekek nagyon szerették a belvizet. Tavasszal és ősszel csónakáztak rajta.


Nyáron fürödtek benne. Játszottak a sárral, várat építettek, egymást és magukat is bekenték vele.


 Télen pedig korcsolyáztak rajta.

 
Amikor esett az eső, és anya azon búslakodott, milyen szürke és szomorú nap van, a gyerekek ujjongtak, mert ők már tudták, mennyi különleges élmény vár rájuk a belvízben. 



2018. január 21., vasárnap

Mókusok Kékestetőn



Amikor anya Jászberénybe költözött, nagyon megszerette az Alföldet. Az útmenti fákon üldögélő ragadozómadarak, a réten szaladgáló nyulak, a fácánkokrik hangja mind-mind lenyűgözte. 






De időnként elfogta a honvágy, mert Sárvár körül -ahol anya felnőtt- sok hegy van, az Alföldön meg egy sem. Ilyenkor apa beültette az autóba, és felvitte a Mátrába.



Anya nagyon jól érezte magát a Mátrában. Megismerte Mátrafüredet, rendszeresen palacsintáztak a mátraházi autóparkolóban.


Apa elvitte Sástóra is. Körbesétálták a tavat, elmesélte, hogyan fogott kolbásszal rákokat gyerekkorában. 

 



A Kékestetőre is gyakran felmentek. A TV-torony kilátó szédítő magassága lenyűgözte. Különleges élmény volt az üvegfalú kilátó büféjében ücsörögni. 



Egy alkalommal a Kékestetőn véletlenül betévedtek a Szanatórium kertjébe. A pihenőház körüli fenyőerdőben mókusok élnek, amiket az ott gyógyulók megszelídítettek, így a kezükből tudnak etetni. Apa tenyerébe egy kismadár is beleszállt, hogy a benne lévő napraforgómagot elvigye. Mikor a gyerekek megszülettek, a család nagyon sokszor meglátogatta ezeket a mókusokat és madarakat. A gyerekek hamar megtanulták, hogy csendben és mozdulatlanul kell várakozniuk, hogy az állatok a közelükbe merjenek menni.



Hazafelé az autóban anya elmesélte, milyen jó lesz majd egy olyan világban élni, ahol az állatok többé nem félnek az emberektől, mert azok nem bántják őket. Bátran meg lehet majd simogatni a mókusokat, medvéket, de még az oroszlánt is.

2018. január 15., hétfő

Karcsi





Egy májusi napon apa Jászágó felé tartott az autójával, amikor az erdőben az úton meglátott egy dolmányos varjút. Nem tudott repülni. Apa megijedt, hogy el fogják ütni, azt gondolta, biztos megsérült valahol, ezért megfogta és betette az autójába.



Apa fáért ment Jászágóra. Nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta, hogy a fatelepen egy varjú sétálgat. Kiderült, a madár már évek óta a gazda mellett él. Kolbászt, felvágottat, puha gyümölcsöket eszik. A kutyától és a macskától sem kell félteni, erős csőrével ügyesen megvédi magát.




Látva ezt, apa elhatározta, ő is felneveli a talált varjút. A tollas jószág a Karcsi nevet kapta. Szabadon élt a család házának teraszán. Az éjszakákat a ruhaszárítón töltötte. Mikor meglátott valakit, remegtetve széttárta szárnyait, hangosan károgva kért enni. Nagyon szerette a nyers csirkemellet, a szőlőt és a felvágottakat.




Szépen lassan megtanult repülni is. Volt, hogy apának kellett kimásznia érte a háztetőre, mert miután felrepült, lejönni már nem mert. Aztán felbátorodott, és egyre nagyobb távolságokra repült. 



De leginkább a család körül szeretett lenni. Amikor kiment valaki a házból, Karcsi rögtön rászállt a vállára. A legváratlanabb pillanatokban, hatalmas szárnycsapásokkal érkezett. A családhoz érkező vendégeket is így üdvözölte, nem kis ijedtséget váltva ki ezzel az idegenekből. 




Egy nap eljött érte egy ragadozó madár. Nagy szerencséje volt, hogy a gyerekek mind kint voltak a ház körül. Rögtön észrevették a nagy madarat, amint lecsapott a varjúra. Karcsi az erdőbe menekült, miközben a gyerekek hangosan tapsolni, kiabálni kezdtek. A réti héja így végül feladta a támadást.



Július lett, rettentő hőség. Karcsinak is  egyre melegebb lett a szürke-fekete tollköpeny. A gyerekek minden nap csináltak neki egy pocsolyát, ahol felfrissíthette magát. Apa feltette az autója tetejére, Karcsi széttárta a szárnyát, és élvezte, ahogy a menetszél hűti a testét. 



Az együtt töltött napoknak is így lett vége. Karcsi egy forró nyári délutánon rászállt egy idegen autó tetejére, hogy a szokásos módon hűtse magát. Hiába kiabált utána a család, hogy ez nem apa autója, ez nem fog megállni. A tanyai dűlőút egy kilométer után rácsatlakozott az országútra, és az autó Karcsival együtt eltűnt szem elől. 
Csak másnap délben jelent meg újra a háznál. Már nem lehetett megfogni. Búcsúzni jött. Pár pillanat múlva kemény szárnycsapásokkal tűnt el a nehéz napsütésben.