Húsvéti novella

            Az alföldi nyári nap hanyatlóban, lassan fellélegzik a mező nappali nyomottságából. Mozogni kezdenek az eltikkadt rovarok, tátott szájjal liheg a zöldhátú gyík. Ha még pár napig tart a hőség, biztos tovább áll a gyérfüvű rétről. Megnőtt az imádkozó sáska, úr ő itt, hát peckesen kapaszkodik fel egyik fűszál után a másikra. A harmatot várja, mely azért jön, hogy enyhet adjon más rovaroknak is. De ő most nem inni akar, zsákmányára les, egy gyanútlan sisakfejű sáskára. Ismeri a várakozást, de ma túl izgatott hozzá, nehezére esik magára erőltetnie. Sikeres azért, ilyen komoly dologban nem illik hibáznia. Meglepő, ahogy kicsi szájában eltűnik a nedvdús test. Szinte hallani ropogását. Az élettelen lábak céltalanul hullanak le a szikes földre. A sisakfejű sáska előbb még magát, aztán már mást táplál saját életével.

A levegőben megül a meleg tehénszag, de jól esne egy kis szellő, gondolom, mikor biciklire pattanok. Szemem nyugtalanul körbefut a határon. A jászsági naplemente békéjét akarom magamba szívni, de akármerre nézek a nap itt maradt izzását tapogatom le. A szántón learatták a búzát, szokatlanul meztelen a tarló, megannyi élet védelem nélkül. Egy mezei pacsirta jajgatását hallom. Idétlenül sír, hogy elvonja a szaglászó kutyát a még védtelen következő nemzedéktől. Nem sokáig van rá szükségük a gyerekeknek, de most akár életét is feladja, annyira komolyan veszi anyaságát. A színdarab sikeres, a kutya egyre messzebb kerül a fiókáktól. Már csak önmagát kell megszabadítania.

A zöld gyík egy levél alatt hűsölő bodobácsokat talál. Örül a bőségnek, hatot-hetet is bekap. Jóllakottan elnyúlik a falevél árnyékában. Életben maradt ma is. Nyugodt. Nem gondol a holnapra.

A poros tanyai úton kedvetlenül halad biciklim. Nagy kövek térítik el egyenes útjáról. Beteglátogatóba megyek. Minden méterrel közelebb kell kerülnöm ahhoz, amit nem akarok tudni.  Az élet oldalán vagyok, a küzdésén, hát most is elhiszem, elég a szilárd akaratom és erőm, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Nekiveselkedek, teljes erőmből nyomom a pedált. A kövek jobbról is, balról is súrolják a kereket, majd remegni kezd a kormány, elvesztem egyensúlyomat. Leszállok.

Meghallom a jászberényi nagytemplom harangját. Litániára hív. Mély hangja szívdobogásomként lüktet a torkomban. Elfáradtam. De szemeim kitisztulnak a küzdelemtől.

Eszembe jut a védtelen asszony, aki az ágya szélén ülve mutatja levékonyodott karjait és lábait. -Ennek nemsokára vége lesz!- mondja olyan természetesen, mintha a szánni való, sánta tyúkról mondaná ki az ítéletet, holnap leves lesz belőle.

Előttem egy romos tanya, udvarán szépen rendben liliomok sora. Érzem a gondoskodó kezeket, a szemet, mely elképzelte, szépnek látta és tekintetével dédelgette, minden évben kibújásukat várta. A tanyát ötven éve már, hogy belepte a múlt pora. Az öregek elmentek, az unokák már nem is tudnak róla. A virágok azóta is engedelmesen állják a sort. Büszkék rá, hogy nem csak úgy lettek és felnevelkedtek, mint a mezőn a pozdor, hanem nemesek és tervezettek.

És szabadok, minden, mely körülfogja őket. A föld is. A jászok földje ez. Olyan embereké, akik évszázadokon át nem ismertek se szolgát, se urat. Egyetlen törvény alá hajtották csak önként magukat, amely ellen halandó nem lázadt még fel. Csak az Isten, aki Húsvétkor feltámadt.

Jobbra az Ágói-patak. Mely itt van évszázadok óta. Júniusra ő is elfárad. A Ragyogás követeli erejét, és ilyenkorra egy vékony csíkká fogyasztja. Aztán már csak a süppedős iszap próbálja megőrizni azt az életet, mely valaha a pataknak bizalmat szavazott. De aki tud, elmenekül addigra.

Megérkezem a szomszéd tanyára. A százéves eperfáról felriasztok egy baglyot. A sötétséget várta, és most félelmében még félig vakon indul neki a szürke tanyának. Nehéz teste ívben lendül a magasba, majd körülbelül megérkezik a szomszéd fára. Korán van még a sietéshez. A tarlón nyüzsögnek a rágcsálók, jóllakott testét nem hajtja ösztön és vágy. Úgy dönt, kivár.

A tanyaudvar türelmetlenül hívja gazdáját. A kakasok szemtelenek, mint a szabadjára hagyott gyerekek, erejüket próbálgatva rombolnak újra és újra. Nincs igazság, mely megálljt és rendet parancsolna nekik. Nincs több cipő és lábos, mely feléjük repülne. Nincs, aki a gyengék védelmére kelne. Nem hangzik többé a „Püpüskéim, gyertek hamar!” hívása. Szokatlan a tyúkoknak a magára hagyatottság. Képesek életben maradni gondoskodás nélkül is, de boldog csirkék nem lesznek soha.

A házba lépve tücsökciripelés üti meg a fülem. Hívatlan vendég ő is, magányosan hegedülve jobb híján magának felelget. Nem érti, hogy tévedt el. Az ablakban felkel a Hold, Szent Dávid hegedűjét és Cicellét keresem benne.

Az ismerős asszony száraz szomorúsággal mondja bele a csendbe, „Kár, pedig olyan szépen megvoltunk.” „Mindegy most már, csak ne fájjon.”-teszi hozzá, mikor nem érkezik rá biztatás. Majd megered a nyelve, mint a férfiaknak egy-két pohár bor után.

Kívül sikít egy hosszút a kuvik, tudja, hogy itt a helye, hiszen ő a virrasztók társa, az éjszakai fényre gyülekező bagolylepkék veszedelme. A halálmadár. Mint a frissen érkező vonat, úgy jelzi, itt van. Nem késett egy percet sem.

Mint ahogy egy kabátot felöltenek, úgy burkolózik a szobába az éjszaka. A magányos tücsök is elhallgat, mikor meghallja kinti társait, hatalmas erejű koncertté érik össze több ezer tücsök hegedűje. A szürkület feszültségére nagyokat gondol az álmatlan beteg. Nincs több tanács, nincs több emlék, csak a kimondatlan tűnődés és a várakozás. Egyetlen hallgatássá olvad össze a sok gondolat.

 Mert minden fájdalom és ellenkezés dacára érzik, a nagy egész rendje igazságos és jó. Az imádkozó sáska megél holnap is, nem volt hiába más testéből épülnie. A mezei pacsirta jövőre is a földre rakja fészkét, mert vergődő táncával meg tudja védeni utódjait a fészek fosztogatóitól. A zöld gyík holnap is szerencsés lesz, és megkapja mindennapi kenyerét akkor is, ha nem imádkozik érte. A liliomok sorban állnak jövőre is, üzenve az egykor élőktől a mostaniaknak, hogy tervezve vannak és nem véletlenek. Hogy nemesek és szabadok. Az Ágói-patak az őszi esőzésekkel újra megtelik élettel, és évszázadok múlva is dacosan ellene áll az elmúlás törvényének.

 Hirdeti mindörökre, olyan emberek éltek itt, akik önmagukat a természet részének és nem urának tekintették. Akik könnyen születtek és könnyen haltak meg, megnyugodva fogadták azt, amit minden halandó ismer. Emlékezve arra, hogy maga a Teremtő lett törvényszegővé érettük, hogy új rendet teremtsen, amit még nem ismernek. A Feltámadást.


Gyertek a facebookra is beszélgetni, szavazni, részt venni a blog szerkesztésében!