Egy nyári délután erős vihar kerekedett. Sűrű villámlás
közben szakadni kezdett az eső. Apa rögtön berohant a gyerekekhez.
-Jégeső lesz, húzzatok le az összes redőnyt!
Pár perc múlva valóban megérkezett a jég, borsónyi darabok
kopogtak a földön, majd arról felverődve hozzáütődtek az ajtó üvegéhez.
A vihar elmúltával söpörni lehetett a jeget a tornácról és a
járdáról. Anya nagyon szomorú volt.
-Idén már biztos nem lesz szőlőnk! Még levél sem maradt a
vesszőkön. De a málnánk és a gyönyörű virágaink is mind tönkrementek.
Ádám a tornácon megpillantott egy káposztalepkét. Odaragadt
a vizes földhöz.
-Őt is elverte a jég! Szegény azt hitte, itt majd elbújhat a
vihar elől.
Ádámnak nagyon tetszett a lepke, kézbe vette, forgatta. Ekkor
a lepke megmozdította a csápját.
-Anya, hiszen ő él! Csak elázott a szárnya!
A kis káposztalepkét óvatosan feltették az ablakpárkányra,
Ádám odakuporodott mellé, és csak nézte, nézte, nézte…..
A lepke nagyon lassan magához tért. Összecsukta, kinyitotta a
szárnyait, majd nem sokkal később elröppent az ablakból. Azon a nyáron, ha a
gyerekek káposztás lepkét láttak, mindig arra gondoltak, biztos az ő lepkéjük
jött vissza köszönetet mondani a segítségért.
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése