A káposztalepke

Egy nyári délután erős vihar kerekedett. Sűrű villámlás közben szakadni kezdett az eső. Apa rögtön berohant a gyerekekhez.

-Jégeső lesz, húzzatok le az összes redőnyt!

Pár perc múlva valóban megérkezett a jég, borsónyi darabok kopogtak a földön, majd arról felverődve hozzáütődtek az ajtó üvegéhez.

A vihar elmúltával söpörni lehetett a jeget a tornácról és a járdáról. Anya nagyon szomorú volt.

-Idén már biztos nem lesz szőlőnk! Még levél sem maradt a vesszőkön. De a málnánk és a gyönyörű virágaink is mind tönkrementek.

Ádám a tornácon megpillantott egy káposztalepkét. Odaragadt a vizes földhöz.

-Őt is elverte a jég! Szegény azt hitte, itt majd elbújhat a vihar elől.

Ádámnak nagyon tetszett a lepke, kézbe vette, forgatta. Ekkor a lepke megmozdította a csápját.

-Anya, hiszen ő él! Csak elázott a szárnya!

A kis káposztalepkét óvatosan feltették az ablakpárkányra, Ádám odakuporodott mellé, és csak nézte, nézte, nézte…..

A lepke nagyon lassan magához tért. Összecsukta, kinyitotta a szárnyait, majd nem sokkal később elröppent az ablakból. Azon a nyáron, ha a gyerekek káposztás lepkét láttak, mindig arra gondoltak, biztos az ő lepkéjük jött vissza köszönetet mondani a segítségért. 

A lombszöcske

Egy hideg novemberi napon anya kiásta a csicsókát a kertjéből. A gumókat vödörbe tette, és bevitte a konyhába. Mikor elkezdte kiválogatni őket, egyszer csak kiugrott belőle valami.

–Mi volt ez? –kérdezte anya meglepve.

-Egy szöcske!- kiáltotta Ádám.

-Fogjuk meg! –javasolta Levi.

De a szöcske nagyokat ugrott, nem tudták elkapni, aztán pedig elrepült a szemük elől.

Vacsoránál aztán megtalálták. Az ajtó kisablakán volt.

-Anya, tartsuk meg! Kint már úgy is megfagyna, nem tud elbújni.

Így aztán anya keresett egy margarinos dobozt, a gyerekek pedig hoztak neki lucernaleveleket és útifüvet.

-Mire lehet még szüksége?

-Tegyük meleg helyre, és kell neki még egy kis harmat és levegő is. –mondta apa.

Így aztán a margarinos doboz tetejére került egy átlyukasztott zsebkendő, és vízpermettel meglocsolták a füvét.

A gyerekek a tél minden napján megsétáltatták a szőnyegen, készítettek neki egy igazi emeletes házat építőkockákból. A hozzájuk érkező összes vendégnek megmutatták, hogyan tud repülni.

Ezen a télen igazi barátság szövődött a gyerekek és a szöcskék között. A fiúk a következő tavasszal megtanultak különbséget tenni az egyes szöcskefajok közt, és Ádámot a szöcskék meg is köszöntötték  6. születésnapja alkalmából, amikor az ünnepi asztalnál kettő is rárepült. Egyik a fejére, másik pedig a karjára.

Levi cumija

Levi kicsi babakorától cumizott. Nem volt egész nap a szájában, de elalváshoz, és mikor beteg volt, mindig kérte. Már 2 és fél éves volt, de még mindig nem akart lemondani róla.

Anya mindent megpróbált: -Levi, csúnyán fogsz beszélni, ha sokáig cumizol…nagyfiúknak ez már nem való…ferdék lesznek a fogaid…aludj inkább az oroszlánoddal…kapsz egy szem cukrot, ha sikerül elaludnod nélküle. De nem használt semmi sem.

Amikor a család azon a nyáron a Balatonon nyaralt, anya elszánta magát. Le kell szoknia Levinek a cumiról, nem lehet tovább halogatni.

AZ odautazás estéjén Levi olyan fáradt volt, hogy nem kérte. Másnap eszébe jutott, de az egész napos fürdőzés miatt hamar győzött a fáradtság. Harmadik nap már nem is kérte.

Anya és apa nagyon boldogok voltak!

Mikor azonban véget ért a nyaralás, és a család hazautazott, újra kérni kezdte elalvásnál.

-Levi, a Balatonon olyan ügyesen elaludtál nélküle, most is menni fog. De csak nem ment.

Anya elkezdett mesélni a balatoni élményekről. A strandról, a boglári gőzmozdonyról és gőzhajóról, a horgászatról, a hattyúkról. De Levi nem tudott másra gondolni.

-Megette a hattyú a cumidat!-találta ki végül anya, mert már más nem jutott eszébe. Ez a gondolat annyira tetszett Levinek, hogy nevetni kezdett. Majd ismételgette, végül elfogadta, megnyugodott, és csendben elaludt.

Még hetekig emlegette a cumit, majd magától hozzátette, „ja, megette a hattyú”, és megnyugodott.

Mire 3 éves lett, már szépen, egyedül is el tudott aludni cumi nélkül is. 

A vihar

Az Alföldön, ahol élünk, csak ritkán esik az eső. Tata viccesen azt szokta mondani: „Nálunk csak jászsági eső esik! ”-ő így nevezi a szelet.

Egy nyári délután, amikor a gyerekek otthon voltak, nem csak jászsági eső esett, hanem dörgött és villámlott is.

Ádám ezt kérdezte: -Ugye hamar el fog múlni?

Levi hozzátette:

-A mi házunkba nem fog belecsapni a villám?

-A Jó Isten vigyáz ránk, nem engedi, hogy bajunk essen. Az angyalai olyan sokan vannak körülöttünk, hogy tábort járnak. –mondta anya, és megölelgette a gyerekeket.

A következő dörgésnél szokatlan hang hallatszódott kintről. Süsü kutya sírt, majd veszettül kaparni kezdte az ajtót. Ő még a gyerekeknél is rémültebb volt. Kinézett magának egy sötét sarkot az előszobában, és összekuporodott. Ádám, Levi és Hanna nagyon megsajnálták. Odakuporodtak mellé, és ahol csak érték, simogatták, puszilgatták.

-Látjátok, minden bajotokat elfelejtitek, ha másnak segíthettek!-mondta anya.

Azóta a viharos délután óta Süsü kutya mindig bebocsátásra talál a vihar elől. Hogy Ádám, Levi és Hanna se féljen.