Anya és apa akkor ismerkedtek meg, amikor egy barátjuk mozgássérültek táboroztatásához hívta őket a Balatonra. Anya sokszor kért segítséget apától a táborban, mert nehéz volt emelgetnie, a kerekesszéket fel/letolni a lejtőn. Apa örült neki, hogy segíthet anyának.
A tábor után anya és apa nagyon hiányzott egymásnak, ezért úgy döntöttek, rendszeresen találkozni fognak. Sokat beszélgettek egymással, kirándultak, rájöttek, milyen jól megértik egymást, és mennyire szeretnek együtt lenni. Mikor esténként haza kellett menniük, és el kellett egymástól búcsúzniuk, nagyon szomorúak voltak.
-Nagyon jó nekünk együtt! Mi lenne, ha összeházasodnánk, akkor nem kellene többé elbúcsúznunk egymástól? -kérdezte egy nap apa.
Anya is szerette volna ezt, de kisit megijedt, mert sokszor nem ugyanazt akarta holnap, holnapután, jövő héten vagy egy év múlva.
-Jó volna, ha valaki, aki igazán ismer minket, megmondaná, jó lenne-e nekünk együtt! Így aztán anya és apa megkérdezték a rokonaikat, barátaikat.
-Nem vagytok egymáshoz valók! Nem hasonlítotok semmiben!- mondták többen. Igazuk is volt, hiszen anya alacsony, apa magas, anya fiatal, apa középkorú, anya városi, apa tanyasi volt, anya gyerekekkel foglalkozott, apa pedig gépekkel.
De úgy érezték, mindez csak külsőség. Így ahhoz fordultak tanácsért, aki a szívüket ismeri, nem csak az életüket. Isten pedig -úgy érezték- támogatja őket, ezért összeházasodtak.
Az esküvő után, amikor kiléptek az ajtón, épp szemben velük egy gyönyörű dupla szivárványt pillantottak meg az égen. Akkor már biztosan tudták, Isten is ott volt velük az ünnepség alatt, hiszen ő maga ígérte: "szövetséget kötök veletek, ott lesz a szivárványív".
Ez egy nagyon szép ajándék volt közös életük kezdetén, amire később is sokszor visszaemlékeztek.
