A vihar

Az Alföldön, ahol élünk, csak ritkán esik az eső. Tata viccesen azt szokta mondani: „Nálunk csak jászsági eső esik! ”-ő így nevezi a szelet.

Egy nyári délután, amikor a gyerekek otthon voltak, nem csak jászsági eső esett, hanem dörgött és villámlott is.

Ádám ezt kérdezte: -Ugye hamar el fog múlni?

Levi hozzátette:

-A mi házunkba nem fog belecsapni a villám?

-A Jó Isten vigyáz ránk, nem engedi, hogy bajunk essen. Az angyalai olyan sokan vannak körülöttünk, hogy tábort járnak. –mondta anya, és megölelgette a gyerekeket.

A következő dörgésnél szokatlan hang hallatszódott kintről. Süsü kutya sírt, majd veszettül kaparni kezdte az ajtót. Ő még a gyerekeknél is rémültebb volt. Kinézett magának egy sötét sarkot az előszobában, és összekuporodott. Ádám, Levi és Hanna nagyon megsajnálták. Odakuporodtak mellé, és ahol csak érték, simogatták, puszilgatták.

-Látjátok, minden bajotokat elfelejtitek, ha másnak segíthettek!-mondta anya.

Azóta a viharos délután óta Süsü kutya mindig bebocsátásra talál a vihar elől. Hogy Ádám, Levi és Hanna se féljen.