2014. november 27., csütörtök

A káposztás lepke

Egy nyári délután erős vihar kerekedett. Sűrű villámlás közben szakadni kezdett az eső. Apa rögtön berohant a gyerekekhez.
-Jégeső lesz, húzzatok le az összes redőnyt!
Pár perc múlva valóban megérkezett a jég, borsónyi darabok kopogtak a földön, majd arról felverődve hozzáütődtek az ajtó üvegéhez.



A vihar elmúltával söpörni lehetett a jeget a tornácról és a járdáról. Anya nagyon szomorú volt.
-Idén már biztos nem lesz szőlőnk! Még levél sem maradt a vesszőkön. De a málnánk és a gyönyörű virágaink is mind tönkrementek.



Ádám a tornácon megpillantott egy káposztás lepkét. Odaragadt a vizes földhöz.
-Őt is elverte a jég! Szegény azt hitte, itt majd elbújhat a vihar elől.
Ádámnak nagyon tetszett a lepke, kézbe vette, forgatta. Ekkor a lepke megmozdította a csápját.
-Anya, hiszen ő él! Csak elázott a szárnya!
A kis káposztalepkét óvatosan feltették az ablakpárkányra, Ádám odakuporodott mellé, és csak nézte, nézte, nézte…..



A lepke nagyon lassan magához tért. Összecsukta, kinyitotta a szárnyait, majd nem sokkal később elröppent az ablakból. Azon a nyáron, ha a gyerekek káposztás lepkét láttak, mindig arra gondoltak, biztos az ő lepkéjük jött vissza köszönetet mondani a segítségért.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése